Akárhogyan is aludtam rá bőségesen, és próbálom tényleg hideg fejjel értékelni a tegnap látottakat, nem megy, így kimondom: tegnap Nyíregyházán ordas nagy csalás történt. Mondom ezt úgy, hogy próbálok szalonképes maradni, és azt is el kell ismerni, hogy a DVSC sem volt éppen a legjobb formájában a gyepen.
Azonban egy ilyen nagy téttel bíró keleti derbi esetében az, hogy egy játékvezetői műhiba döntsön a pontokról és a bennmaradásról, már tényleg felháborító. Ez a probléma azonban nem új keletű a piros-fehérek meccsein, ugyanis Bognár Tamás sporttárs már nem először vezet és fúj el egy meccset a Lokinak. Gondoljunk csak a Felcsút elleni botrányosan levezetett találkozójára, ahol ugyanígy nem volt következetes – és még akkor finoman fogalmaztam. Nagy kár ezért, mert a futballnak alapesetben a játékról kellene szólnia, nem pedig a játékvezetésről.
Ez után a hosszú bevezetés után úgy gondolom, kiderült, hogy a hajdúságiak számára nem megfelelő eredmény született, ami a végelszámolásban még döntő tényező lehet.
Remek hangulatú utazás és vonulás
Azonban hogy ne végig csak a keserűségemet osszam meg a meccsel kapcsolatban, lássuk, mi volt előtte. Minden ugyanúgy zajlott, mint tavaly ősszel: akkor is, és most is a Nagyállomás környékét ellepték a piros-fehér mezes szurkolók, így a környék keménylegényei is meghúzták magukat. Ezt követően a klub által indított különvonat az első vágányon várakozott, amelyre karszalag felmutatásával lehetett felszállni. Szép számmal mentek át a szomszédvárba a szurkolók ezzel a lehetőséggel, ami annyival volt jobb, hogy viszonylag hamar odaért Nyíregyházára a szerelvény. Nem állt meg ugyanis minden megállóban, így kimaradt az ilyenkor szokásos hajdúhadházi epizód is – jobb híján az ablakon keresztül sikerült egy-két jókívánságot megosztani a helyiekkel.
Útközben egyébként jó hangulat uralkodott a vagonokban, ami az alkoholos frissítőknek és a számtalan elénekelt rigmusnak volt köszönhető. Habár bosszantó volt, hogy az ablaknál, ahol ültem, nem lehetett lehúzni az ablakot, de a cirka ötven kilométeres út kibírható volt. Szurkolótársaimmal ügyeltünk a vagon tisztaságára is, külön „re-pont gyűjtő” sarkot hozva létre a vonatban. Így értünk oda a szabolcsi megyeszékhelyre, ahol leszállás után ránézésre talán kevesebben voltunk, mint ősszel, de körülbelül fél ezren indultunk el a stadion felé.
Az út maga nem tartogatott sok újdonságot, hacsak azt nem, hogy ezúttal nem a szokásos helyen rendeztük a folyószámláinkat: most egy árokpartot szálltak meg a férfiak, míg a nők a mellette lévő benzinkutat.
Ezen kívül az izgalmasabb epizódok csak a stadionhoz közel eső paneleknél jöttek, ahol a helyi vagány nyugdíjasok egyezményes kézjelekkel mutatták ki szeretetüket irányunkba, és a magasból fenyegettek.
Zökkenőmentes beléptetés és fura első játékrész
Ami viszont meglepett, az a beléptetés gördülékenysége volt, hiszen most nem a stadionon kívül volt a motozás, hanem a beléptető kapu után történt a táskák átvizsgálása.
Személy szerint engem meglepett az egyik biztonsági őr képzetlensége, aki a telefonom egyik tartozékát nemes egyszerűséggel gázspraynek nézte, ami különösen megmosolyogtató volt. Ettől eltekintve a büfében és a mellékhelyiségnél voltak tumultuózus jelenetek.
A kezdés előtt megnézve a kezdőt bizakodni kezdtem, és emellett jó hangulat is uralkodott, csakúgy, mint ősszel. Most látványos élőkép is volt, amihez piros és fehér zászlókat osztottak szét a szurkolók között. A kerítésre pedig a „CSAK E KÉT SZÍN VAN, NEKEM A MINDENEM!” rigmus volt kifeszítve.
A mérkőzés játékvezetőjéről már ejtettem néhány szót, de az első félidőben is látszott, hogy vastagon megfújta a hazai pályát: érdekes módon csak a DVSC játékosainak mutatta fel a sárga lapot, noha a hazaiaknak is volt egy-két pokróckemény megmozdulása.
Visszafelé viszont a vendégek szabályos labdaszerzései után adták elő a nagy halált a helyiek, mintha a szabadtéri színházra gyakoroltak volna. Egy biztos: bejött nekik ez a sok műbalhé, hiszen a sárvári spori alaposan bekajálta őket, így nem volt folyamatos játék. Ettől eltekintve sem volt valami jó félideje a Lokinak, bár volt egy jó húsz perc, amikor bőven mutatkozott esély a vezetőgól megszerzésére, de végül nem esett találat az első játékrészben.
Szeretjük a VAR-t!
A szünetben felkerestem a mellékhelyiséget, ahol kis túlzással sorszámot kellett húzni, hogy jusson piszoár. Ezek után már nem vállalkoztam arra, hogy beálljak sörért a sorba – így legalább nem maradtam le arról, hogy az 54. percben átéljem az év legnagyobb csalását.
Történt ugyanis, hogy egy bedobás után az elmélázó Lang és Castegren között lépett ki Kovács, de Gonda nagy bravúrral hárított. Csakhogy a videóbíró jelzése után Bognár megnézte a monitort, és általános meglepetésre meg is ítélte a tizenegyest, amelyet Eppel értékesített.
Nagy kár, hogy utólag, a televíziós közvetítésben csak azt a jelenetet kockázták ki, amikor történt a kontakt, azt viszont „elfelejtették”, hogy a kapusunk előbb a labdát rúgta el, és csak utána a lábat. Ezért is gondolom úgy, hogy hiába vannak újítások kis hazánkban, ha azokat nem kompetens személyek kezelik, nincs sok értelmük.
A találat után sem lankadt a Loki-szurkolók lelkesedése, míg a hazai tábor meglehetősen gyerekes módon egy „A TI KURVA ANYÁTOK” molinóval válaszolt egy bő fél évvel korábbi őszi kiírásra – ami inkább megmosolyogtató volt, és kevés kreativitásról árulkodott.
Eredményes nyírségi színház
A találat után pedig jött a futball és a folyamatos játék megcsúfolása, amiben a játékvezető is partner volt, következetlen ítéleteivel teljesen elveszítve a kontrollt a meccs felett. Ez a hajrára csúcsosodott ki egy Hoffman piros lapban, ami egyébként teljesen jogos volt, teszem hozzá.
Hiába cserélt a szakmai stáb, és nyomta be kapuja elé a Nyíregyet a Loki, csak egy Domingues-lesgólra futotta a 89. percben. Érdekes módon ezt már „jól tudták látni” a VAR-szobában.
A több mint 8 perces hosszabbítás során folytatódott a nyírségi színház és a gusztustalan időhúzás. Arra még volt erejük, hogy egy tömegjelenetben Bárányt megtapossák a földön, ami szintén megtorlatlan maradt. Így elmaradt a pontszerzés, ami nagyon rossz érzés.
Zárógondolatok
Nagyon fontos mérkőzésen bár nem játszott jól a DVSC, de egy komolytalan és könnyű síppal befújt büntető miatt vereséget szenvedett.
A döntetlen bőven reálisabb lett volna a látottak alapján. Vereségével a Nyíregyháza megelőzte a Debrecent a tabellán, így a Zalaegerszeg–Kecskemét találkozó végeredménye dönti el a pillanatnyi helyezést.
Egyáltalán nem lehetnek nyugodtak a hajdúsági fanatikusok, hiszen a kiesést jelképező Damoklész kardja még mindig ott lebeg a klub fölött, ráadásul a hátralévő négy fordulóra sem a legkedvezőbb a sorsolás.
A lefújás után érezhetően feszült volt a hangulat, helyszíni szóbeszédek szerint egyes szurkolók az európai módi szerint a mellékhelyiségen vezették le a feszültségüket. A túra lezárásaként amolyan mentőövként autóval tettem meg a hazautat, így kihagytam az őszi erőltetett menetet.
Körülbelül százfős autós konvoj részeként rendőri biztosítással kísértek minket a megyehatárig, így biztonságosan hazaértünk.
Csak egy gond volt: ezt a második játékrészt végig kellett nézni, amihez még utazni is kellett.
Máskor remélem, szólnak előre a szövetség illetékesei, hogy nem nyerhetünk, mert akkor nem kelek útra. Nagyobb baj, hogy ez már nem az első ilyen meccsünk volt a szezonban – így összeesküvés-elméletek gyártása nélkül is az az érzésem, hogy egyesek nagyon nem akarják a Lokomotívot az élvonalban látni.
Ettől függetlenül azt gondolom: nem szabad feladni, harc nélkül nem szabad befejezni ezt a szezont!
– Faragó László –
