Képzeljük el a jelenetet: Orbán Viktor a Karmelita kolostor egyik titkos termében ül, előtte egy térkép, amelyen nem országok vannak, hanem ideológiai bolygók.
Az egyik sarokban ott kering a “Brüsszel bolygó”, amit szerinte régóta megtámadtak a migránshullámok. A másik oldalon lebeg a “Gender Galaxis”, aminek gravitációs ereje veszélyesebb, mint bármelyik NATO-hadsereg. És a háttérben, persze, ott suhan a “Soros-rendszerű űrhajó”, ami állítólag mindenhova beférkőzik. Ha valaki ezek után nem sejti, hogy földönkívüliek is lehetnek a sztoriban, az bizony nem figyelt elég jól az elmúlt években.
Mert lássuk be, néha az az érzése az embernek, hogy Viktor nem ebben a dimenzióban él. Inkább valahol egy alternatív valóságban, ahol minden nemzeti, szuverén és harcos – és mindenki más vagy hazaáruló, vagy legalábbis brüsszeli ügynök.
Tény: mások évtizedeken át építenek közösséget, intézményeket, párbeszédet. Viktor inkább épít stadiont. Meg narratívát. Az utóbbi évek politikai kommunikációja olyan, mintha egy sci-fi írókör éves konferenciájáról szabadult volna. A főgonosz mindig változik (Brüsszel, Soros, “dollárbaloldal”, LMBTQ-lobbi, ENSZ, WHO, WHO-űrlények?), de a sztori mindig ugyanaz: mi vagyunk az utolsó bástya, a végvár, a Föld bolygó reménye.
És persze: csak ő látja az igazságot. Mi többiek? Nos, mi vagy be vagyunk csapva, vagy el vagyunk nyomva. Vagy még rosszabb: egyszerűen nem értjük a nagy tervet. A világrendet. Vagy a galaktikus csatát, amit ő vív – nap mint nap – értünk. Mert mi, egyszerű halandók, ugye, nem értjük, hogy a gyerekvédelmi törvények is a földönkívüliek ellen vannak. Meg hogy a pedagógusokat nem emelni kell, hanem megregulázni – mert biztos ők is „űrből jöttek”, hogy megrontsák a jövő nemzedékét.
De Viktor nem fél. Ő bátor. Ő a magyar politikai sci-fi főhőse, aki ha kell, egymaga száll szembe a Világegyetem Sötét Erőivel. Az már mellékes, hogy közben leépülnek az intézmények, lelépnek az orvosok, tanárok, kutatók – hát kinek kell ide ész, ha van hűség?
A legújabb történet szerint már a gyülekezési jog is csak addig szent, amíg nem vonul vele valaki a galaxis utcáin. Ha valaki szivárványszínű zászlót lenget, az nem vélemény – az invázió. De ha egy politikus gyerekeket fotóztat magával kampánycélból, az természetesen a haza szolgálata.
Kérem szépen, ha ez nem űrlényes logika, akkor mi?
Lehet, hogy egyszer majd egy hajnali órán Viktor kinéz a Karmelita ablakán, meglát egy csillagot, és azt mondja: “Ott is veszélyt sejtek. Küldjetek rá egy nemzeti konzultációt!” Mert az univerzum rendje is csak akkor működik, ha ő kérdezi meg először a népet, hogy mit gondolnak a fekete lyukakról. Persze, csak ha azok nem Soros által szponzorált fekete lyukak.
Mi, földi halandók, addig is csodálattal figyeljük: hány univerzális ellenség fér még el ebben a párhuzamos valóságban? Hány új dimenziót fedez fel a NER? És vajon egyszer eljutunk-e oda, ahol már nem Brüsszel, nem gender, nem Soros, hanem a józan ész lesz a vezércsillag?
Ki tudja. De addig is: köszönjük, Viktor. Nélküled unalmas lenne ez a bolygó.
– Szilágyi Szabolcs –
