December 12-én, csütörtökön, a Méliusz Központi Könyvtár második emeleti kerengőjén tartották a “Szinetár – Önéletrajz-szerűség és egyebek 2.” című kötet bemutatóját, amely a Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas rendező, professor emeritus, Szinetár Miklós életútját mutatja be rendhagyó formában.
A rendezvényen a könyvet Hámori Ildikó Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésznő és Petrányi-Szöőr Anna moderálták. A beszélgetés során Szinetár Miklós elmesélte a művészet és a színház világában eltöltött évtizedeket, amelyeket nemcsak művészi, hanem személyes élményekkel is gazdagítottak. A kötet a művész pályafutásának egyes kulcsfontosságú pillanatait is felidézi, bemutatva a rendező és színész kollégák közötti kapcsolatokat, valamint a színházi élet sokszínű világát.
A könyv bemutatója különleges alkalmat kínált a debreceni közönség számára, hogy első kézből ismerkedhessenek meg Szinetár Miklós életművével. A közönség a kötetben található személyes történetek és kulisszatitkok révén egy közelebbi pillantást vethetett a színházi világba, miközben a rendező saját élményeit is megosztotta a jelenlévőkkel.
„A Szabadság tér 17.-ben, a televíziós központtá avanzsált Tőzsdepalotában kőkorszaki viszonyok uralkodtak. Egyetlen pici stúdió állt rendelkezésre, abban 40 fok meleg. Felvétel közben át meg átugráltunk a kábeleken, a művészi munka komoly fizikai tortúrát jelentett. Korábbi katonaéveimre emlékeztetett az a három hét, amit ezzel a darabbal eltöltöttem. Ráadásul nagyon pici gázsit ajánlottak. Megkértem az illetékes vezetőt, hogy ha már ilyen pocsékok a körülmények, legalább fizessenek többet. Azt mondta, megpróbálja és valószínűleg el is tudja intézni. Amikor az adás megvalósult, akkor lementem a pénztárba, és ott a beígértnél is kisebb összeg várt, mert még valami adót levontak. Én akkor megálltam a Szabadság téren a televízió előtt, és azt mondtam, soha többet ide be nem teszem a lábamat, aztán mégis betettem, és 28 évig ott is maradtam” – olvasható a kötet hátoldalán.
Interjú a Színház világáról: Egy művész gondolatai
Nagy szeretettel köszöntöm Önöket! Az első kérdésem az, hogy az újságíró iskolában azt tanítják, hogy a legjobb címlap az, ami felkavarja az embereket, hogy idegesek legyenek. Önök szerint mi a jó színházi plakát titka? Hogyan kell reklámozni egy színdarabot?
Úgy gondolom, hogy egy jó színházi reklám olyan, mint egy jó főcím: felvet valamit, ami felkelti az érdeklődést, de nem adja meg a teljes választ. A cél az, hogy a néző kíváncsi legyen, és elmenjen megnézni, hogyan oldódik meg a kérdés, amit a plakát sugall. Ha ezt elérjük, akkor már jó úton járunk. A színházi előadásnak is hasonlónak kell lennie: az elején még nem tudjuk, mi fog történni, és ez a titokzatosság az, ami a nézőt magával ragadja.
És mostanában melyik színdarabok érintették meg Önt? Jár rendszeresen színházba?
Igen, járunk színházba. Nemcsak a színpadon, hanem a nézőtéren is. Az utóbbi időben két előadást is láttunk, mindkettőt Budapesten: az egyik a Belvárosi Színházban, Woody Allen legutolsó darabja, a másik a Vígszínházban, Lillónak az új előadása. Mindkettő nagyon tetszett.
Mit tanácsolna a mai rendezőknek és színészeknek, milyen darabokat érdemes 2024 telén bemutatni?
Én mindig a klasszikusokat javaslom. A klasszikus darabok még mindig aktuálisak, hiszen az emberi sorsok, amikről szólnak, nem változnak. Mindig találunk bennük olyan részleteket, amelyek a mai közönséget is elgondolkodtatják. A jó színdarab, mint a jó vers, időtálló. Egy jó műalkotás nem csak akkor hat, amikor létrejön, hanem évtizedekkel később is megérinthet.
Hogyan mérhetjük egy színdarab sikerét? Mi számít, ha az emberek beszélnek róla az utcán?
Ha egy színdarab után beszélgetnek róla az emberek, az már azt jelenti, hogy valami igazán megérintette őket. A legjobb előadások gyakran azok, amelyek után beszélgetés folyik. A közönség elkezd gondolkodni, és talán még magára ismer egy-egy karakterben. A színháznak éppen ez a lényege: a közönség számára olyan élményt ad, ami valamilyen módon tükrözi a saját életét.
És ha már színház, van olyan előadás, amit Ön különösen megemlítene?
Igen, nemrégiben láttam Tim Robbins előadását, és az egy magyar szerző, Maros András darabja volt, “Furcsa mozgások” címmel. Ez egy anya és fia kapcsolatát bemutató darab, ami nagyon megérintette a közönséget. Az ilyen darabok után nagyon érdekes érzéseket váltanak ki, és sokszor van utána beszélgetés is. A színház ereje, hogy rávilágít olyan problémákra, amikre másképp talán nem figyelnénk.
Mi a véleménye a jelenlegi színházi helyzetről, és hogyan változott a színészképzés az évek során?
A színházi világ változik, és a színészképzés is egyre bürokratikusabbá válik. Az én időszerű tapasztalataim alapján úgy látom, hogy a rendezők és színészek képzésében fontos lenne, hogy ne csak szakmai, hanem emberi oldalt is tanítsanak. A színészeknek nemcsak a szerepeiket kell eljátszaniuk, hanem azt is, hogyan dolgozzanak együtt a társulattal, hogyan vezessenek egy közönséget. A színházi szakmában a legfontosabb dolog, hogy tiszteljük a közönséget és mindig adjunk nekik valamit, ami valóban értékes.
Milyen színészeket és rendezőket tart jelenleg nagyra?
Nagyon szerettem Fellinit, és persze Kustoricát is. De a mai rendezők között is rengeteg tehetség van. Szeretem Vignyánszki Attilát, aki rendkívül tehetséges, és a fiatal színészek között is sokan vannak, akiket nagyra tartok, például Sodró Elizát. A régi nagyokat, mint Székely Mihályt, is mindig emlegetem, mert ők örök érvényűek.
És zárásként: mi a kedvenc filmje és miért?
A Fellini-filmeket mindenképpen kiemelném. Ő volt az egyik legnagyobb rendező, akit valaha ismertünk. Mellettük Kustorica filmjei is nagy hatással voltak rám. Ami a színészeket illeti, nagyon nagyra tartom Monica Vittit, aki az olasz újhullám egyik legnagyobb tehetsége volt. Ő volt az egyik kedvenc színészem, és rengeteg emlékem van róla, különösen a szinkronizált filmjeiről.
A teljes interjú itt nézhető meg:
Interjú készítője: N. Nagy Sándor
