Először is: mivel már jó ideje nem írtam gasztronómiai ihletésű cikket, amikor megláttam a közösségi médiában az egyik belvárosi étterem tematikus eseményét, nem volt kérdés, hogy részt veszek rajta. Emellett kíváncsi voltam a mexikói konyhára is, hiszen eddig csak a chilis babot, a tacót és a churrost ismertem.
Másodszor: érdemes tisztázni a „Cinco de Mayo” kifejezést, ami szó szerint május 5-ét jelenti. Eredetileg az 1862-es pueblai csata évfordulója alkalmából tartott ünnep – ekkor a létszámhátrányban lévő, de hősiesen védekező mexikói sereg Ignacio Zaragoza tábornok vezetésével visszaverte a francia megszállók támadását. Mára az ünnep jelentése átalakult, és inkább a büszke mexikói identitás megünneplésévé vált. Érdekesség, hogy magában Mexikóban nem számít kiemelt eseménynek, általában csak katonai felvonulással emlékeznek meg róla. A mexikói konyhát sokan a tortillával, a fűszerességgel és a chilivel azonosítják – kíváncsi voltam, mi igaz ebből. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy az igazi, autentikus ízeket valószínűleg csak az anyaországban lehetne igazán megtapasztalni.
Népszerű volt a rendezvény
Megérkezésünkkor már az étterem előtti kiülős asztalok és padok is szép számban megteltek, bent pedig szinte az összes asztalon kint volt a „foglalt” tábla. Már ebből is arra lehetett következtetni, hogy népszerű lesz ez a mini gasztrofesztivál. Az asztalfoglalás fontossága hamar nyilvánvalóvá vált: amikor beálltunk rendelni, közölték, hogy csak akkor tudják kihozni az ételt, ha van szabad asztalszám. Végül kinéztünk egy talponállót, és kis késéssel sikerült leadni a rendelésünket – az eseményre készített külön étlapról válogattunk. Én valami újdonságot szerettem volna kipróbálni, így a dallamos nevű quesadilla con pollo lett a választásom, míg az asztaltársam egy al pastor tacót rendelt. Emellett házi limonádét is kértünk – egy-egy ezresért –, így körülbelül ötezer forint alatt megúsztuk a vacsorát.
Limonádé mellé járt a latin zene
Ahogy már említettem, a pultnál is volt várakozási idő, így nem lepődtünk meg azon, hogy az ételekre is várnunk kell majd. Szerencsére gyorsan megérkezett a mangós és epres limonádé, amit kortyolgatva hallgattuk az Alacalufe zenekar latinos dallamait. Néhány órára tényleg úgy éreztem, mintha egy másik országba csöppentem volna. Az együttes magyar, venezuelai, chilei és perui tagokból áll, zenéjükben cha-cha-cha és bolero is felcsendült, szaxofonnal, kongával és bongóval kísérve. A vendégek közül többen is táncra perdültek az alkalmi táncparketten, de a zenét az utcán is lehetett hallani, hála a kitelepített hangszóróknak – ezért is jár egy nagy pacsi a szervezőknek.
Ételkóstolás
Barátom hamarabb megkapta a rendelését: az al pastor három darab tacóból állt, melyek fűszeres sült tarjával, grillezett ananásszal és friss guacamoléval voltak töltve. Az én csirkés quesadillám négy darabból állt – gyakorlatilag melegszendvics-szerűen összesütött, termetes tortillák voltak, amikből a sajtot sem sajnálták. A roppanós elem sem maradt el: vinaigrettes saláta és fűszeres tejföl tette teljessé az ételt. Jól is laktam vele, és megérte a bő háromezer forintos árat.
Zárásként a desszert sem maradhatott el. Mivel a churros és a brownie vaníliafagyival már ismerős volt számomra, ezúttal a Tres Lechest választottam. Első ránézésre egy latinos tiramisura emlékeztetett: a babapiskóta helyett sima piskóta volt tejbe áztatva, kávé helyett sűrített tej, fahéj és krémlikőr adta az édesség különleges ízvilágát. Ízletes volt – az 1500 forintos ár bőven megérte –, és ezzel vált teljessé a Cinco de Mayo fesztivál gasztronómiai utazása Mexikóban.
Egy szó, mint száz: egy repülőjegy töredékéért bárki részt vehetett ebben az élménydús kalandozásban.
– Faragó László –
